Szelek

A Ponta de São Lourençón 1901 és 1909 között végzett szélirány-megfigyelések szerint egész évben az ÉK-i szél a leggyakoribb; ezt az ÉÉK-i, az É-i, az ÉNy-i, a DNy-i és a K-i követi. Az ÉK-i szél április közepétől október végéig tart, bár más időszakokban is jelentkezhet. A városban általában nem érezni közvetlenül, de az öblön kívül a tenger felszínén keltett hullámzásról felismerhető.

Az É-i szél télen olykor nagy erővel fúj; ez hozza a hegyekbe az ebben az évszakban megjelenő havat és jégesőt. A Ny-i, ÉNy-i és DNy-i szelek sok esőt hoznak, az utóbbi kettő pedig az év első hónapjaiban néha igen heves. A DNy-tól délen át DK-ig terjedő irányokból fújó szelek időnként erős hullámzást keltenek az öböl vizén; ilyenkor Funchalban a levegő páratartalma is magasabb.

Dr. Barral szerint, ha megvizsgáljuk, mi történik az egyes évszakokban, azt találjuk, hogy az É és K közötti irányokból fújó szelek nyáron és ősszel uralkodnak, télen kevésbé. A DNy és ÉNy közötti irányokból érkezők inkább tavasszal és ősszel, de télen is gyakoriak; erre azonban nem lehet pontos szabályt felállítani.

Madeirán időnként, különösen nyáron, forró, száraz szél érezhető, amelyet a lakosok lestének (Afrikából fújó forró, száraz keleti szél) neveznek. Általában 1–3 napig tart. Erről a szélről, amely feltehetően Afrika partvidékéről ered, a megfelelő helyen beszélünk majd. Ugyanott szólunk a szárazföldi szélről (terral) és az embatéról (nappali tengeri szél) is: ezek naponta, csaknem szabályos időpontokban váltják egymást.

Teles de Meneses úr szerint Poisóban (’pihenőhely’) 1894 júliusától novemberéig az ÉK-i, É-i és ÉNy-i szelek uralkodtak, Areeiróban (’homokbánya’) pedig 1895 júniusától októberéig az É-i, ÉÉK-i és ÉNy-i szelek.

Porto Santón is az ÉK-i szél az uralkodó; ezt az É-i, a KÉK-i, az ÉÉK-i és a K-i követi. 1901-ben májustól októberig az ÉK-i szél volt a leggyakoribb. A KÉK-i márciustól novemberig fújt, s az utóbbi hónapban, valamint áprilisban, júliusban és augusztusban uralkodóvá vált. Az É-i szél februártól júliusig és novemberben volt igen gyakori, míg a K-i decemberben és januárban uralkodott. Az ÉNy-i főként decembertől márciusig, novemberben, valamint januártól májusig fújt.

Az imént idézett szócikkek alapján hosszú névsort állíthatunk össze azokról a szerzőkről, akik különböző korokban foglalkoztak Madeira éghajlatával. Ezt a már így is terjedelmes szakirodalmat nemrég jelentős tanulmánnyal gazdagította Hugo de Lacerda, a haditengerészet kiváló tisztje és akadémiai tag. Francia nyelvű munkáját Funchal autonóm főtanácsa (Junta Geral Autónoma) adatta ki 1936-ban Le Climat de Madère, ébauche d’une étude comparative címmel; ez a témáról valaha megjelent legértékesebb munka. A sziget idegenforgalmi hivatalának kirendeltsége igen helyesen elrendelte a tanulmány angolra fordítását. A feladattal a nagy tudású dr. Alberto Figueira Jardim tanárt bízták meg; a fordítás 1938-ban jelent meg The Climate of Madeira With a comparative study címmel.

Nem szeretnénk lezárni a Madeira éghajlatának szentelt sorokat anélkül, hogy itt megőriznénk dr. Armindo Narciso figyelemre méltó cikkét. Az orvostudomány e kiváló művelője új szempontokból is megvizsgálja ezt a szigetcsoportunk számára mindig időszerű kérdést. Kétségeket oszlat el, és olyan alapelveket fogalmaz meg, amelyek nagy segítséget nyújthatnak mindazoknak, akik biztos alapokon kívánnak részt venni a témáról szóló vitában vagy e sziget páratlan éghajlatának kellemes és gyógyító tulajdonságait szeretnék ismertetni.

“

„A szakírók, még a legtudósabbak és legtekintélyesebbek sem értenek egyet az óceáni, vagyis a nyílt tengeri – más néven pelágikus – éghajlat gyógyhatásában. Ez a nézeteltérés a szárazföldi szerzők között erősebb, mint az angolok között. Az angolok szigetlakók és sokat utaznak, ezért jobban ismerik a tengert.

A nézeteltérés fő oka az, hogy sok éghajlatkutató valamennyi ilyen éghajlatot egyformának tekinti. Valójában azonban ezeket is befolyásolják helyi tényezők, akárcsak a tengerparti és a szárazföld belsejében uralkodó éghajlatot; ezek módosítják az éghajlat meteorológiai jellemzőinek összetételét.

Az eddigiekből következik, hogy Madeira sajátos óceáni éghajlatú, mert mediterrán jellegzetességei vannak, noha a sziget az Atlanti-óceán kellős közepén fekszik. Ennek a mediterrán jellegű éghajlatnak azonban megvan a maga helyi »árnyalata«. A tél ott még a Földközi-tenger európai partvidékénél is enyhébb. A levegő éppolyan kellemes és derűs, de valamivel párásabb.

Ott a hideg, nedves és viharos északi szelek megtörnek a Funchalt védő hegyeken, és elveszítik nedvességük egy részét. Az Észak-Afrikából érkező forró, száraz szelek a tengeren megtett, bár rövid útjuk során lehűlnek és párával telítődnek, így hozzájárulnak a szigeti tél enyheségéhez.

Ezek az afrikai szelek csak nyáron érkeznek oda szárazon és forrón, de akkor is csak időszakosan. Elég felmenni a hegyekbe vagy átmenni a sziget másik partjára, és már nem érezni a kellemetlen hatásukat.

Ebből az éghajlatból tehát hiányoznak a mediterrán éghajlat legerősebb ingerlő tényezői: a száraz, olykor heves légáramlatok, amelyek hőmérséklete hol rendkívül alacsony, hol rendkívül magas. Ilyen a misztrál és a sirokkó, valamint az összes hozzájuk hasonló eredetű szél.

Madeirán csak az enyhe serkentés tényezői vannak jelen: a tiszta, igen átlátszó levegő és a bőséges napfény. Ezek mérsékelt serkentő hatását tovább enyhítik a nyugtató tényezők: a nagy nyugalom, az egyenletes hőmérséklet és a páratartalom, amely ugyan alacsony, de mégis valamivel magasabb, mint a legtöbb mediterrán éghajlati üdülőhelyen.

Madeira éghajlata tehát nem erősen ingerlő, hanem csupán enyhén serkentő; inkább erősítő, mint izgató hatású. Serkentő hatása az életfenntartó működésekben, erősítő hatása az idegrendszer működésében jelentkezik. Így ott javul az emésztés és a táplálkozás, az idegrendszer pedig megerősödik.

A jó közérzet és a megkönnyebbülés, amelyet a beteg Madeirára érkezve érez, szinte eufória – de szelíd eufória, izgatottság, álmatlanság és láz nélkül. Ezért a beteg nem felajzottnak, hanem nyugodtnak érzi magát, és visszanyeri elveszített életörömét. Hízik, erőre kap, és új életet kezd.

Az angolok voltak az elsők, akik felismerték a madeirai éghajlat gyógyászati értékét. Kedvező hatását tapasztalták a túlterheltségben vagy kimerültségben szenvedőknél, a gyenge és legyengült, elégtelenül táplált, sorvadásnak induló betegeknél, a lábadozóknál és a tuberkulózisosoknál, köztük a tüdőbetegeknél is. Így több mint egy évszázada minden télen betegek sokasága érkezik Madeirára Európa minden részéből, de főként a Brit-szigetekről.

Az ideérkező betegek között igen magas volt a tüdőtuberkulózisban szenvedők aránya. Olyan kedvező eredményeket értek el, hogy Madeira az egész 19. században a tüdőbetegek legfontosabb gyógyüdülőhelye volt.

A szárazföldi tüdőgyógyászok a 20. század elején a tengeri éghajlat ellen indított támadásukkal elriasztották a tuberkulózisosokat a szigettől. Madeira ma már nem szanatóriumi üdülőhely, hanem a pihenés helye, ahol beteg és egészséges angolok töltik a telet.

De indokolt-e ez a változás? Valóban ártalmas Madeira éghajlata a tüdőbetegeknek? Nyilvánvalóan nem. Ez a tilalom egy, az európai kontinensen keletkezett félreértésből fakadt, amely később még a Brit-szigeteken is elterjedt. Néhány angol tüdőgyógyász azonban továbbra is azt tanácsolja tüdőbeteg pácienseinek, hogy utazzanak Madeirára, ahogy ez a 19. században általános gyakorlat volt.

A félreértés abból eredt, hogy általában összekeverik a tengerparti és az óceáni éghajlatot, és – mint már mondtam – minden tengeri éghajlatot egyformának tartanak. Pedig mind a tengerparti, mind az óceáni éghajlat esetében a magas páratartalom és az erős szél árt a tüdőtuberkulózisban szenvedőknek. Ezek teszik a tengeri éghajlatot élénkké, zorddá. Ha a tengeri szelek száraz, igen változó hőmérsékletű szárazföldi szelekkel váltakoznak, a tengeri éghajlat még zordabbá válik.

Madeira éghajlatából ezek az ártalmas tényezők teljesen hiányoznak, ezért semmi sem akadályozza, hogy a tüdőbetegek gyógyítására használják. Igaz, és ezen nincs mit csodálkozni, hogy nem minden tüdőtuberkulózisban szenvedő betegnek válhat javára a szigeten töltött idő. Ugyanez igaz a hegyvidéki tartózkodásra is. Madeira éghajlata az alpesi éghajlathoz hasonlóan ellenjavallt az előrehaladott sorvadásban szenvedő, elégtelen keringési és emésztési működésű tüdőbetegeknek: a magas lázzal, hasmenéssel és szapora szívveréssel küzdőknek.

Javallott viszont azoknak a még erős betegeknek, akiknek jól működik a szívük és az emésztőrendszerük, ezért elviselik erősítő, enyhén élénkítő hatását. A szövetpusztulással járó folyamatban szenvedők és a tüdőüreges betegek számára a hideg, száraz, ritka levegőjű hegyvidéki éghajlat előnyösebb, mert kiszárítja az elváltozásokat és csökkenti a köpetürítést. A sokat köhögő, vértolulásra hajlamos betegeknek viszont, akiknek kiterjedt rostos elváltozások miatt csökkent a légzési kapacitásuk, és igen érzékenyek a lehűlésre és a hőmérséklet változásaira, a langyos, enyhén párás levegőjű madeirai éghajlat jobb a hegyvidékinél: csillapítja a köhögést és a nehézlégzést, mérsékli a vértolulást és csökkenti a vérköpés gyakoriságát.

Nyilvánvaló, hogy a Madeirára küldött betegeknek még rendelkezniük kell annyi energiatartalékkal, hogy hasznukra válhasson a sziget éghajlata. Fontos azonban megjegyezni, hogy ehhez nincs szükségük nagyobb energiatartalékra, mint a magashegyi gyógyüdülőhelyekre utazóknak. Sőt, az éghajlati kezelésre alkalmas gyermekek és a 40 év feletti felnőttek jobban viselik Madeira éghajlatát, mint a magashegyit.

Nincs tehát ok arra, hogy minden tuberkulózisos beteget kivétel nélkül eltiltsanak Madeira éghajlatától. Ki kell választani azokat, akiknek hasznára válhat, a többieket pedig ki kell zárni. Végső soron ebben rejlik minden kezelés sikerének titka, legyen az sebészeti, gyógyszeres, gyógyvizes vagy éghajlati kezelés.