A Madeira-szigetek románcai

Az 1880-ban ebben a városban kiadott, XXIV–514 oldalas kötetben dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo igen nagy számú költői alkotást gyűjtött össze, és rendszerezte őket. Három műfajba sorolta a darabokat: történetek, mesék és játékok. A történetek közé tartoznak az istenes románcok (29 alkotás), a világi románcok (22 alkotás), a xácarák (19 alkotás) és az esetek (25 alkotás); a mesék közé a tündérmesék (3 alkotás), az allegorikus mesék (7 alkotás), a gyermekmesék (3 alkotás), a mondókák (5 alkotás) és a gyermekeknek szóló rigmusok (9 alkotás); a játékok közé pedig a gyermekjátékok (6 alkotás) és a felnőttek játékai (4 alkotás).

A témában kevésbé jártas olvasóknak talán nem haszontalan megjegyezni, hogy bár ezeket az alkotásokat a sziget különböző egyházközségeinek helyi hagyományából és népi körében gyűjtötték, túlnyomó többségük nem innen származik. Az első telepesek hozták magukkal őket, majd azok, akik később egymás után érkeztek ide kereskedni és földet művelni.

Ezt e költői alkotások jeles gyűjtője nem állítja határozottan, és arról sem beszél részletesen, milyen hatással lehettek rájuk az akkori környezeti viszonyok. Mégsem fogadhatjuk el, hogy e népköltészet a mi vidékünkön keletkezett volna. Kétségtelen ugyanakkor, hogy különféle okok módosíthatták az eredeti alkotásokat, és új, hangsúlyosan helyi jellegű, saját vonásokkal bíró darabokat is létrehozhattak. Ma már mindezt megközelítő pontossággal sem lehet megállapítani.

Arról, milyen okok segítették elő, hogy ezek az alkotások fennmaradjanak a helyi hagyományban, idézünk néhány részletet a könyv érdekes és értékes előszavából. Fontosnak tartjuk, hogy ezek itt is megőrződjenek.

“

„A Madeira-szigetcsoport történelmi és földrajzi adottságai megmagyarázzák, miként jutott el ide a középkori elbeszélő költészet, és hogyan maradt fenn mindmáig.

“

„A feudalizmust a királyi hatalom váltotta fel; a királyok és a nemesurak háborúkban töltött kalandos életét az udvarban és a királyi palotákban élvezett kényelmes tartózkodásuk; a nyers szokásokat és a középkor durva érzékiségét az udvari szabadosság mesterkélt, kacér modora. Hasonló változás ment végbe az irodalomban is: a zord idők románcainak elbeszélő költészetét a provence-i mintájú dalok gondolatmenetre épülő, elmés, szerelmi vagy bíráló, udvari műveltségből táplálkozó költészete váltotta fel. Az előbbit az utóbbi kiszorította, nyelvét pedig a modern nyelvek fejlődése átalakította. Így a kasztíliai társadalom felső rétegeiből az alsóbb néprétegek közé húzódott, és ott többé-kevésbé megújulva, többé-kevésbé eltorzulva mindmáig hagyományos költészetként élt tovább.

“

„Ez a korszak tartott, amikor a 15. század első negyedében felfedezték Porto Santo (’szent kikötő’) és Madeira szigetét. Ettől kezdve egészen a 16. század közepén túl sok telepes érkezett ide: nemesek, kereskedők és közrendűek. Többségük portugál volt, de nem kevés külföldi is akadt közöttük: spanyolok, olaszok, flamandok, angolok, franciák és németek. Mindegyikük a hazájában még középkori eszmékkel és szokásokkal együtt régi költészetét is elhozta ezekre a szigetekre. Sok mórt ejtettek foglyul a szemközti marokkói partvidéken, majd ide hozták őket; ők itt terjesztették el meséiket és mondókáikat. Végül a Fülöpök uralma mintegy négyszáz kasztíliai katonából álló helyőrséget telepített a szigetcsoportra, és lehetőséget adott arra is, hogy újabb telepesek vándoroljanak ide az Ibériai-félszigetről. A katonák és a telepesek szükségképpen magukkal hoztak hazájukban oly bőségesen élő régi románcokból is. – Ez az időszak Madeira fejlődésének és virágzásának kora volt. A cukoripar és az épületfa révén Madeira szigete rendkívül gazdaggá vált. Ez a két kereskedelmi ágazat és a sziget földrajzi fekvése a portugál és a külföldi hajózás fontos központjává emelte. Mivel pedig az első és legfontosabb portugál gyarmat volt, az újonnan felfedezett tengerentúli területeink egészének egyházmegyei központjává tették Brazíliától Ázsiáig. Mindez erőteljesen hozzájárult ahhoz, hogy új telepeseket vonzzon a szigetre, velük együtt pedig a középkori elbeszélő költészet újabb darabjait. – A Madeira lakosságának magvát alkotó valamennyi említett csoportból levezethető a szigetcsoport hagyományos elbeszélő költészetének eredete, sokfélesége és gazdagsága.

“

„Az így meghonosodott költészet mély gyökeret vert ezeken a szigeteken. Amint másutt, a Notas às Saudades da Terra című írásunkban bemutattuk, itt a középkori életmód és szokások honosodtak meg. Akkor, amikor a szárazföldön már hanyatlottak, itt még virágoztak, és olyannyira meggyökeresedtek, hogy számos újítás ellenére sok tekintetben ma is fennmaradtak, különösen a földművelésben. – Ezeken a szigeteken névleg és ténylegesen is fennáll a földtulajdonos és a paraszt viszonya. A paraszt feles bérlet (colonato a meias) keretében a maga és családja munkájával műveli a földet: vagy a birtokon lakó bérlőként (caseiro), vagy feles bérlőként (meeiro, a földön lakóház nélkül), vagyis a középkori, a földhöz kötött vagy szabad részes bérlő módjára, a földesúri birtokon. – Ilyen közegben a középkori elbeszélő költészet, amelyet az európai udvari műveltség kivetett magából, megtelepedett e szigetcsoporton, és továbbra is uralkodó maradt. Akárcsak donatárius kapitányainak szinte hűbérúri hatalma és a helyi nemesség földesúri jogai, amelyek a közbeeső tenger és a hajózás lassúsága oltalmában dacolhattak a királyi hatalommal és a községi kiváltságokkal.

“

„Az így meghonosodott középkori elbeszélő költészetet nem kevésbé sajátos okok őrizték meg mindmáig e szigetek szájhagyományában. – Porto Santo szigete felfedezése és benépesítése óta kicsiny mérete és csekély termőképessége miatt szinte feledésbe merült. Költői hagyománya, bár szegényes, eredeti formájában maradt fenn ott csaknem négy évszázada. Akárcsak mellőzött lakossága, földrajzi és társadalmi elszigeteltségben él az Atlanti-óceán végtelen térségében. – Madeira szigete, amelyet Amerika és Afrika maga mögé utasított a cukor- és faiparban, a 16. század végétől hirtelen hanyatlásnak indult. Emiatt és más okokból elvesztette vezető szerepét mint hajózási kereskedelmi központ, és az anyaország támaszától is elesett. Csaknem két évszázadon át úgy állt a vizek magányában, mintha sorsára hagyták volna, mígnem értékes borai visszavezették a jólétbe és az európai kapcsolatok világába. Nagyobb és kisebb lakott központjait mély bazaltos hasadékok választották el egymástól, így mindegyikük a plébániai közösség köré tömörült, egy-egy harangtorony látóhatárán belül. Ott minden telepes- vagy földművescsaládnak nap mint nap dolgoznia kellett az általa termővé tett földesúri birtokon. Otthona körül fáradozott és tengődött: ez az otthon egyszerre volt menedéke és börtöne. A lakosságot tehát a tenger és a balsors egyaránt elzárta a külvilágtól. A sziget tagolt felszíne és a földművesek szolgai helyzete miatt belső élete is mindinkább a helyi közösségekre szorítkozott. Éppen ezért őrizte meg a szájhagyományára bízott középkori elbeszélő költészetet: a jólét hozta el, a hanyatlás tartotta életben. Ebben foglalható össze a madeirai költői hagyomány története a 18. század közepéig. „Ideje volt már összegyűjteni és könyvben megörökíteni ezt a hagyományt. A modern intézmények és reformok, az új iskolák, valamint a jobb belső és külső közlekedési lehetőségek szükségképpen éreztetni fogják hatásukat. Újabb fél évszázad múltán az az új élet, amelyre a civilizáció hívja e népeket, emlékezetükben elhalványítja, ha ugyan teljesen el nem tünteti a régi hagyományos költészetet.” Dr. Álvaro Rodrigues de Azevedo 1880 márciusában Teófilo Braga neves írónak címzett levelében (Quarenta anos de vida literária, 118. oldal) a „Vágyódás a szülőföld után” (Saudades da Terra) tudós jegyzetírójaként ezt írta: „A Romanceiro mellett összegyűjtöttem e szigetcsoport népi daloskönyvének anyagát is két kötetben, egyelőre kéziratos vázlat formájában. Úgy vélem, ez nem kevésbé értékes, mint az előbbi. Mivel barátom kérésének nem tudok eleget tenni egyetlen románccal sem – nincs ilyen példányom, hiszen valamennyit felvettem a Romanceiróba –, az egész Cancioneirót ajánlom fel neki. Igyekszem rendbe szedni és időben eljuttatni hozzá.” A levélhez fűzött jegyzetében dr. Teófilo Braga közli, hogy ez a fogadalom sajnos nem teljesült. Rendkívül sajnálatos, hogy a dr. Álvaro de Azevedo által összegyűjtött daloskönyv elveszett, ha egyáltalán elküldte dr. Teófilo Bragának. Vagy még mindig az örököseinél van? Ha igen, érdemes volna hű másolatot szerezni róla, és hozzáértő személyt megbízni a kiadás irányításával. Nem tudjuk, milyen műfajú költeményekből áll az említett Cancioneiro. Bár dr. Álvaro de Azevedo irodalomkritikai könyvei kétségtelen tekintélyt szereztek neki, szeretnénk felhívni az érdeklődők figyelmét egy figyelemre méltó tanulmányra. Ezt a madeirai Romanceiróról a tárgy kiváló mestere, a neves filológus, dr. Leite de Vasconcelos írta; a Revista Lusitana XXXIII. kötetének 184–192. oldalán jelent meg, és érdemes elolvasni, megfontolni. Egyes állításaiban nem ért egyet dr. Azevedóval, és az általa legmeggyőzőbbnek tartott érveket hozza fel ellenük. Ugyanakkor a legnagyobb megbecsüléssel adózik a „Vágyódás a szülőföld után” jeles kommentátorának. A tanulmány terjedelme nem teszi lehetővé, hogy ezeken az oldalakon közöljük.