Taró

Az Araceae család Madeirán inhame néven ismert öt-hat faja közül – írja Carlos Azevedo de Meneses, a kiváló botanikus – véleményünk szerint csak kettő érdemel külön említést: gyakoriak, és termesztésük hasznot hoz a lakosoknak. Ezek a Colocasia antiquorum és a C. esculenta.

Az első fajról azt mondják, hogy 1640-ben került Madeirára. Élelmiszernövényként ősidők óta nagy becsben áll: Egyiptom és az ókori Görögország népei már bőségesen fogyasztották hosszúkás, gumós, keményítőben gazdag gyöktörzseit, sőt a Földközi-tenger más országaiba is exportálták őket.

A madeiraiak a Colocasia antiquorum két változatát különböztetik meg: az egyiket fehér, a másikat vörös inhame néven emlegetik. A vörös változat abban tér el a fehértől, hogy leveleinek fonákján az erek kissé vörösesek, gyöktörzseinek belseje pedig rózsaszín vagy halványvörös; ez a szín főzés után élénkebbé válik.

A fehér inhame vizenyős helyeken nő. A vörös kevésbé igényli a nedvességet: száraz helyeken is megél, ha gondoskodnak a gyakori öntözéséről.

Azok az inhame növények, amelyeket a sziget egyes részein erdei vagy saspáfrányos inhame néven emlegetnek, a vörös változathoz tartoznak. Magasan fekvő területekről származnak, amelyek csak 8 vagy 15 naponta kapnak öntözővizet.

A tárót általában márciusban és áprilisban takarítják be. A növényt gumóinak apró darabjaival szaporítják: mindegyiken meg kell hagyni egy föld feletti hajtást, amelyről eltávolítják a leveleket. A termesztésre szánt földet lehetőség szerint istállótrágyával vagy növényi anyagokkal trágyázzák.

A táró az ültetés után egy évvel már betakarítható, de egyesek hosszabb ideig, olykor két évig is a földben hagyják, hogy nagyobb gyöktörzseket kapjanak.

A vörös táró könnyebben megfő, mint a fehér. A fehéret fogyasztás előtt legalább öt órán át kell főzni. Egyes orvosok a sziget bizonyos részein előforduló elefantiázisos eseteket az ott nagy mennyiségben fogyasztott, nem eléggé megfőzött tárónak kívánták tulajdonítani.

Tudomásunk szerint Madeirán mindmáig egyetlen természetkutató sem figyelt meg virágot a fehér és a vörös tárón. Ennek talán az az oka, hogy ezeket a növényeket nagyon fiatalon, még a virágzás előtt kihúzzák a földből. Brotero szerint Algarvéban a táró nyáron virágzik.

Funchal lakói jobban keresik a vörös tárót, mint a fehéret, mert ízletesebb, kevésbé csípős és könnyebben megfő. A fehér tárót szinte kizárólag a vidéki lakosság fogyasztja.

A táró termesztése Madeira északi és déli részén egyaránt nagy területet foglal el, de kevésbé jelentős, mint a burgonya és az édesburgonya termesztése. Legnagyobb területen a folyók és patakok menti mély fekvésű földeken, valamint medrük jelentős részében termesztik.

A köznyelvben oltott tárónak nevezett Colocasia esculenta termesztése jóval kevésbé elterjedt, mint a C. antiquorum termesztése, noha gyöktörzsei ízletesebbek és keményítőben gazdagabbak az utóbbi fajénál.

Az oltott tárónak a vörös táróhoz hasonlóan nedves vagy gyakran öntözött, de nem vizenyős talajra van szüksége. Ezt is a gyöktörzsek darabjaival szaporítják; mindegyikhez egy föld feletti szárnak vagy hajtásnak kell kapcsolódnia.