Ornelas de Vasconcelos (Agostinho de)

Agostinho de Ornelas de Vasconcelos Esmeraldo Rolim de Moura tanácsos (conselheiro, a királyi tanács tiszteletbeli címe) a régi, valódi portugál nemesség képviselője volt, akinek örökségét a modern civilizáció minden értékes vívmánya gazdagította. Bár büszke volt nemesi címeire és jeles családja előkelő hagyományaira, szellemében mélyen szabadelvű maradt: nyitott volt a haladás minden megnyilvánulására, és szenvedélyesen művelte a tudományokat és az irodalmat.

Mindezt ékesen bizonyítja, hogy a címeket és kitüntetéseket következetesen megvetette: megelégedett az elődeitől örökölt nemesi oklevelekkel és a betöltött magas tisztségeivel járó elismeréssel. Szellemi műveltségét ugyanakkor nap mint nap fáradhatatlanul gyarapította, szorgalmasan követve az emberi tudás különféle területein születő felfedezéseket, újításokat és előrelépéseket.

Életrajzunk főszereplője 1836. március 14-én született e város Sé egyházközségében (freguesia), a funchali székesegyház (Sé) körzetében. Madeira egyik legelőkelőbb családjából származott; felmenői között olyan jelentős személyiségek is voltak, akik jeles nevet hagytak maguk után hazánk, Portugália történetében. Apja Aires de Ornelas e Vasconcelos hitbizományos (morgado) volt, aki Madeirán polgári kormányzóként (governador civil) működött; anyja az apja felesége, Dona Augusta Correia Vasques de Olival volt.

A funchali gimnáziumban (liceu) kiváló eredménnyel fejezte be középiskolai tanulmányait. 1852-ben beiratkozott a Coimbrai Egyetem (Universidade de Coimbra) jogi karára, és ragyogó egyetemi pályafutás után 1857-ben szerzett diplomát.

Vonzotta a diplomácia világa, ezért látványos pályáját mindjárt egyetemi tanulmányai befejezése után megkezdte. Az 1857. november 18-i rendelettel a washingtoni követség másodattaséjává nevezték ki. Állását a következő év júniusában foglalta el, és 1859 februárjáig maradt ott. Fiatal diplomataként szabadidejét arra használta, hogy bejárja az ország jelentős részét, és felkeresse legnevezetesebb létesítményeit és intézményeit. Erről tanúskodik a philadelphiai fegyintézetről írt jelentős tanulmánya, amely dr. António Aires de Gouveia khalkédóni érsek Reforma das cadeias em Portugal című művében jelent meg.

Áthelyezték a berlini udvarhoz, ahol 1862-ig maradt. A nagykövet távollétében több alkalommal ügyvivőként szolgált.

1862-ben első attasévá léptették elő, és előbb Rio de Janeiróba, majd Szentpétervárra helyezték. Betegsége miatt azonban egyik állomáshelyét sem foglalta el. 1865. április 26-án az ausztriai Bécsbe nevezték ki követségi titkárnak, majd Londonba helyezték át, ahol 1867 decemberéig maradt.

Ezután rendelkezési állományba került, és néhány évig távol maradt a diplomáciai pályától. Az 1886. szeptember 27-i rendelet madridi meghatalmazott miniszterré nevezte ki, de ezt a tisztséget nem töltötte be. Ugyanazon év szeptember 30-i rendeletével a Külügyminisztérium politikai igazgatóságának élére helyezték át. Az 1891. november 17-i rendelet ugyanott a politikai és diplomáciai ügyek főigazgatójává nevezte ki. Erről a tisztségről saját kérésére mentették fel; a felmentő rendelet szerint nagy buzgalommal és hozzáértéssel szolgált.

Az 1894. szeptember 6-i rendelettel oroszországi meghatalmazott miniszterré nevezték ki. Tisztségét ugyanazon év november 10-én foglalta el, és csaknem haláláig betöltötte.

Diplomataként több fontos és kényes megbízatást teljesített. Ezekért külön elismerésekben és számos kitüntetésben részesült. Közülük meg kell említeni a Moura körüli vitáról szóló egyezmény előkészítésében végzett munkáját, amelyért megkapta a spanyol III. Károly-rend nagykeresztjét. 1900-ban hazánk egyik képviselője volt a híres hágai konferencián.

A Külügyminisztérium tisztviselőjeként befutott hosszú pályája során mindvégig meggyőzően bizonyította éles eszét, széles körű műveltségét és ritka diplomáciai képességeit. Ezek valódi államférfivá tették, ezért a portugál diplomáciai testület egyik legnagyobb tekintélyű tagjának tartották.

A portugál politika kanyargós ösvényeit is bejárta. Sérthetetlenül és feddhetetlenül került ki azonban abból az ingoványból, amelyben oly sokan beszennyezik meggyőződésük tisztaságát, sőt saját méltóságukat is. Madeira képviselőjévé választották az 1868–1869-es, az 1869–1870-es, az 1870–1871-es és az 1871–1874-es törvényhozási időszakra; az utolsóként említett év május 16-án kelt királyi levél (carta régia) pedig főrendiházi taggá (par do reino) nevezte ki. A parlament mindkét házában kiváló képviselőként tűnt ki: beszédeit mindig a legnagyobb udvariasság és a megfogalmazás figyelemre méltó pontossága jellemezte. Kétségkívül nem olyan szónok volt, aki az ékesszólás áradatával ragadta magával hallgatóit, hanem gördülékenyen és szabatosan beszélt, ismerte a tárgyalt ügyeket, és szavait a ház valamennyi tagja mindig a legnagyobb figyelemmel hallgatta. A parlament két házában elmondott beszédei közül több is kiemelkedőnek számít; különösen az indiai padroado (a portugál korona egyházi kegyúri joga Keleten) és a tengerentúli missziók ügyében mondottakat kell megemlíteni.

Mint mondtuk, szenvedélyesen művelte a tudományokat és az irodalmat. Legállandóbb törekvése valóban az volt, hogy szellemét nap mint nap kiterjedt tanulmányokból és hosszas olvasásból merített új ismeretekkel gazdagítsa. Ragyogó értelme és bámulatos emlékezőtehetsége révén az emberi tudás minden ágában szokatlanul nagy műveltségre tett szert. Ehhez nem kis mértékben járult hozzá, hogy több nyelvet, köztük a latint is ismerte. Íróként hátrahagyott műveivel kétségbevonhatatlanul bizonyította tehetségét: ha teljesen az irodalomnak szentelte volna magát, tiszteletre méltó nevet szerezhetett volna hazája történetében.

Goethe remekművét, a híres Faust című tragédiát nálunk akkoriban alig ismerték. Agostinho de Ornelas tanácsos arra a kockázatos vállalkozásra szánta el magát, hogy saját nyelvére ültesse át a német irodalom legcsodálatraméltóbb alkotását. Nehéz és fáradságos munka volt ez jeles életrajzi írásunk alanya számára: maga nem lévén költő, Németország legnagyobb költőjének zseniális művét portugál versben akarta lefordítani. Ez érezhető a fordításon, és el kell ismernünk, hogy versformája nem mindig mentes a hibáktól. E hibák gyakran abból a már-már a legaprólékosabb lelkiismeretességig fokozott igyekezetből fakadnak, hogy Goethe gondolatát híven adja vissza, akár a forma nyilvánvaló rovására is. António Feliciano de Castilho később megjelent fordítása kétségkívül igen szabatos, és valódi költői szépségek ékesítik. Mivel azonban egy tökéletlen francia változat alapján készült, és kiváló költőjének ihlete merész megoldásokat és szabadságokat engedett meg magának, nemritkán eltávolodik a német eredetitől; olykor inkább átköltésnek tűnik, mint valódi fordításnak. Vannak kritikusok, akik Ornelas tanácsos változatát Castilhóénál többre tartják, mert a német eredetiből készült, a hűség felülmúlhatatlan igényével. Hibái ellenére kétségkívül értékes munka, amely ékesen tanúsítja irodalmi érdemeit.

1884-ben Portóban vaskos kötet jelent meg Obras de D. Ayres de Ornelas de Vasconcellos címmel. A kötet ennek az egyházmegyének egykori, feledhetetlen püspöke, Agostinho de Ornelas tanácsos testvére különféle írásait tartalmazza. E szép írásokat a jeles főpap terjedelmes és kiváló életrajza előzi meg. Ez a könyvből csaknem 200 oldalt foglal el, és egy neves író, az egyetem tekintélyes tanára szerint aranytollal íródott. A klasszikus ízű nyelvezete miatt is mintaszerű életrajzot Agostinho de Ornelas tanácsos írta.

1892-ben, Kolumbusz évfordulója alkalmából érdekes tanulmányt adott közre Memoria sobre a residência de Cristóvão Colombo na Ilha da Madeira címmel. Az írás bekerült a Lisszaboni Királyi Tudományos Akadémia (Academia Real das Ciências de Lisboa) által az évforduló megünneplésére kiadott Memorias című kötetbe.

Mindezen érdemeiért az Akadémia tagjává választották. Az intézmény őt is megbízta a már említett Memorias kiadásának előkészítésével.

Más hazai és külföldi tudományos, valamint irodalmi társaságoknak is tagja volt.

Több nagy jelentőségű közszolgálati megbízatást látott el kiválóan: Portugáliát képviselte a madridi Kolumbusz-évforduló ünnepségein, és hazánk küldöttje volt az 1898-ban tartott híres hágai konferencián.

Kitüntetései között volt a spanyol III. Károly-rend, a római Nagy Szent Gergely-rend, valamint a porosz Koronarend és Szent Szaniszló-rend nagykeresztje; a Becsületrend főtiszti fokozata; a Szent Jakab-rend komturi és lovagi fokozata; továbbá a szász Vitéz Albert-rend, a porosz Vörös Sas-rend és a brazil Császári Rózsa-rend komturi fokozata stb.

1901. szeptember 6-án halt meg a németországi Niederwallufban, miközben Portugália oroszországi meghatalmazott miniszterének fontos tisztségét töltötte be.