A Szentlélek ünnepei

A Szentlélek vasárnapján egykor tartott nagy ünnepségek mára jóval szerényebbek lettek. Sok egyházközségben (freguesia) azonban még mindig van némi pompájuk: az ünnepi építményeket látványosan feldíszítik, a vallási szertartások után pedig tizenkét szegény embernek ételt és teljes öltözet ruhát adnak. Ha az ünnepre bőséges adomány gyűlik össze a hívektől, más szegények is kapnak alamizsnát, gyakran pamutvászon, kartonanyag stb. formájában. Minden egyházközségben működik egy bizottság, amelyet mindig a plébánossal egyetértésben neveznek ki. Ennek feladata előteremteni a Szentlélek-ünnepségek megrendezéséhez szükséges forrásokat.

Az említett bizottság szolgálatban lévő tagjait vörös köpenyükről lehet felismerni. Egyikük a koronát, másikuk a jogart, a harmadik a zászlót, a negyedik pedig a körmeneti zászlót viszi. A bizottságot néhány machete (kis madeirai négyhúros gitár) és viola (fémhúros portugál népi gitár) hangszeres kíséri; gyakran több, különleges viseletbe öltözött lány is csatlakozik hozzájuk, akiket saloia néven emlegetnek. A férfiak és a lányok vallásos énekeket énekelnek azokban a házakban, ahová adományt kérni betérnek. Nem ritka, hogy a bizottság tagjai a napi gyűjtést kissé ittasan fejezik be, olyan szívélyesen szokták fogadni őket az egyházközség hívei.

A régi ünnepi építményeknél mindig volt egy császár, más néven isteni császár, akit Szentháromság vasárnapján koronáztak meg. Ez a szerep azonban mintegy negyven éve az egész szigeten megszűnt, bár a korona továbbra is része a Szentlélek-ünnepségeknek. Császár az a férfi lett, aki az előző évben a jogart vitte. Megválasztása után – legalábbis egyes településeken – a jelenlévők az alábbi, külön dallamra énekelt négysorossal fordultak hozzá:

Egyes egyházközségekben az ünnepségek szervezői jegyeket küldenek a település tehetősebb vagy tekintélyesebb lakóinak. Aki elfogadja és kifizeti a jegyeket, jogot szerez arra, hogy később szétossza őket az általa pártfogolt szegények között. Ők így az ünnepi szertartás napján vagy annak megtartása után alamizsnát kaphatnak.

Az említett bizottságok által gyűjtött számos természetbeni adományt el szoktak adni vagy tombolán kisorsolni, hogy a bevételből fedezzék az ünnepi építmény és az ünnepségek költségeit. A kenyér és a többi élelmiszer eljuttatása az ünnepi szertartás helyére egyes vidékeken némi pompával járó esemény. Az ünnep napján a szertartást végző pap szokás szerint megáldja a kenyeret, amelyet nem sokkal később a szegényeknek felszolgált étkezéshez használnak fel.

José de Torres Fastos Açoreanos című művében a következőket olvashatjuk a Espírito Santo ünnepeiről: „A népnél senki sem őrzi jobban az értékes hagyományokat, de arra sem hajlamosabb senki, hogy sok olyasmit megrontson vagy eltorzítson, ami kezdetben kiváló volt. Nincs intézmény, amelyet a visszaélések ne fenyegetnének romlással. Így jártak az úgynevezett Espírito Santo-testvérületek és az általuk rendezett nyilvános ünnepségek is, mihelyt a nép kezébe kerültek.”

“

„A német államokat sújtó súlyos éhínségek késztették a dinasztia egyik császárát, Ottót arra, hogy lerakja ennek az intézménynek az alapjait: adományokból létrehozott segélyalapnak szánta, amely az ínséges években a szegényeket támogatja. A megszólított istenség és a kezdeményező uralkodó nyomán alakultak ki a vallási ünnepségek, amelyeket a császári vallásos társulat az évnek ebben a szakaszában a Szentlélek tiszteletére rendezett. Ez az áhítat és szokás onnan terjedt el a keresztény Európa államaiban. Királyaik élen jártak ebben a maguk módján civilizáló és emberbaráti vállalkozásban, mígnem a nép elragadta tőlük a kiváltságot, és birtokba vette a kegyes intézményt...

Az Espírito Santo ünnepei Madeirán jóval kevésbé látványosak, mint az Azori-szigeteken, de néhány egyházközségben még ma is van bizonyos fényük. A nép sosem tagadja meg adományát ezeknek az ünnepeknek a megrendezéséhez. A vallási szertartások épületes pompája mellett az impériók és a közös lakomák is helyet kapnak bennük, amiből a helybeli szegények mindig részesülnek.

A 18. században – amint a Breve e verdadeira demonstração dos princípios e progressos do governo que João Antonio de Pereira fez na Ilha da Madeira című műben olvasható – a város „minden utcájában” rendeztek impériókat, amelyeket „falánkság és részegeskedés” kísért. Ma azonban az ilyen ünnepségeket csak a plébániatemplomok közelében tartják meg, és sokat vesztettek korábbi, farsangi és olykor méltatlan jellegükből.