Sólepárlók

A szigetvilágban több ízben is megpróbálták meghonosítani a tengervízből történő sókinyerést, ám az eredmények szinte mindig kevéssé voltak biztatók. A legkorábbi kísérlet 1792-ből származik. Az az év november 20-i királyi rendelete (alvará) engedélyezte Tomás Watts, Francisco Martins da Luz és João José de Basto számára „halászati üzemek és sólepárlók létesítését Madeira egész területén és a Formosa nevű strandon”. Ezt követően Francisco Vicente Espinosa da Câmara is kezdeményezte a sótermelést: 1823-ban 30 évre szóló kizárólagos jogot kért a madeirai sógyártásra, és felvázolt néhány módszert, amellyel kedvező feltételek mellett lehetne sót előállítani.

Praia Formosán (’szép strand’) egykori sókristályosító létesítmények nyomai találhatók. Ezeket valószínűleg azok építették, akik itt először próbálkoztak sótermeléssel. Ettől a helytől nem messze, Ponta da Cruzban (’kereszt-fok’) mintegy 15 évvel ezelőtt szintén kísérleteztek só előállításával, de eredmény nélkül: a tengervizet ugyanis nagy magasságba kellett emelni, hogy a medencékbe jusson. José da Corte próbált sólepárlókat létesíteni Ponta da Cruzban, ám a tonhalkonzerv-gyár felépítésével ott teljesen felhagytak a sókinyerési kísérletekkel.

1865 körül Jacinto António de Sousa sólepárlókat építtetett Paul do Marban (’tengerparti mocsár’), Lagoas és Serra da Cruz településrészeinél (sítio). Úgy véljük, ezek 1878 körül Filipe António Gonçalves birtokába kerültek. Mintegy 15–20 évvel ezelőtt a régiek közelében további sólepárlókat létesítettek; tulajdonosaik José Mauricio Gomes, João Martins da Silva, José da Corte és Alexandre da Silva voltak (1921). Mind az újabb, mind a régi sólepárlók sok sót termeltek, amely nem mindig volt rossz minőségű. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy mindkettővel felhagyjanak, mert kevés hasznot hoztak, vagy talán veszteséget okoztak tulajdonosaiknak. Az újabb sólepárlók medencéinek fenekét és falát borító agyagot még Portugáliából is importálták.

Két további madeirai sókinyerési kísérletről is tudunk: az egyiket a São Vicente-i Fajã da Areia (’homokos partsík’) településrészen, a másikat a Caniçal egyházközségben (freguesia) végezték. Ezek sem hoztak biztató eredményt. A caniçali sólepárlókat José Maurício Gomes és J. Pontes Leça létesítette és irányította.

Porto Santón (’szent kikötő’) is többször megpróbálták meghonosítani a tengervízből történő sókinyerést. A legkorábbi kísérlet Isidoro da Silváé volt, aki jelentős tőkét fordított egy sólepárló megépítésére Fontinha (’kis forrás’) településrészén. Augusto de Nóbrega Noronha 1890-ben és az azt követő években sok sót nyert ki a sziget északi részén, Serra de Forában (’külső hegy’) általa építtetett sólepárlókból. Ugyanott 1903 körül dr. António Luís Pimenta tulajdonában is létesültek sólepárlók. Ezek azonban nem hoztak kielégítő eredményt, állítólag a víz befogadására szolgáló medencék építési hibái miatt.

A szigetvilág sólepárlóinak működtetéséhez valamilyen gépi berendezéssel kell felemelni a tengervizet, mert a part formája miatt a medencék nem kerülhetnek a tenger szintje alá. Ez az egyik nehézség; a másik a víz viszonylag lassú párolgása, mivel nyáron is gyakran borult az ég, és a levegő rendszerint sok vízgőzt tartalmaz. Emiatt a sótermelés itt költségesebb és nehezebb, mint Portugália szárazföldi részén. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lehetne sót előállítani, méghozzá talán kedvező feltételek mellett, ha betartanának bizonyos előírásokat, amelyeknek eddig nem mindig szenteltek kellő figyelmet.

A Paul do Mar-i sólepárlók nem hoztak biztató eredményt, mert a széltől kevéssé átjárt helyen épültek, és a víz felemeléséhez gőzgépeket kellett használni. Caniçalban viszont okunk van azt hinni, hogy a sókinyerés még nyereségessé válhat, ha gondosan cementtel burkolják a medencéket. Így a kapott só nem lesz olyan szennyezett, mint korábban volt. Ott, akárcsak Porto Santón, szélmotorokkal lehet felemelni a vizet, ami jelentős megtakarítást jelent. A néhai Augusto de Nóbrega Noronha egy ilyen gép segítségével és a fent leírt módon kialakított medencékkel tudott azon a szigeten olyan jó sót előállítani, mint amilyen Portugáliából érkezik.

Külön tanulmányt érdemel a sólepárlók működtetésének lehetősége ezen a szigetcsoporton. Ez enyhíthetné azokat a kedvezőtlen benyomásokat, amelyek az értékes iparág körüli sorozatos kudarcok nyomán nálunk kialakultak. Ezért idézünk néhány részletet Hugo de Lacerda admirális, a haditengerészet kiváló tisztje és akadémiai tag kitűnő cikkéből, amely értékes ismeretekkel szolgál e fontos kérdésről.

“

„Úgy vélem, már az is segíthet tisztázni a kérdést, ha egyszerűen összehasonlítjuk az itt és a portugál szárazföldön fennálló, alapvetőnek tekinthető műszaki feltételeket. Mint ismeretes, a szárazföldi Portugália a jelentős sótermelők közé tartozik: kiterjedt sólepárlói vannak a Ria de Aveiro térségében, a Mondego torkolatánál, a Tajo mentén Vila Francáig és a Ribatejo felőli parton, a Sado mentén Alcácer do Salig, továbbá Algarve vidékén, Faróban, Tavirában és Portimãóban. Vegyük sorra a feltételeket. – A víz sótartalma és tisztasága szempontjából csak előnyöket láthatunk ezen a szigetcsoporton. Hallottam azt az ellenvetést, hogy itt nagyobb a sótartalom, mint a szárazföldön, de ez éppen ellenkezőleg, előny lehet. A szárazföldi sólepárlók – a faróiak kivételével – ugyan folyók mentén fekszenek, de ebből sem következik, hogy kisebb sűrűségű vizet kapnának, hiszen a száraz időszakokban működnek. – A tározók feltöltésének könnyűségében kétségkívül jelentős előnye van a szárazföldnek: ott a magasabb dagályok önmagukban is elegendők ahhoz, hogy a víz akadálytalanul bejusson. Ez különösen a folyók nyugodtabb vizű szakaszain kedvező. Jelentős mennyiségű vizet kell feldolgozni, mert egy literből csak mintegy két tucat gramm nátrium-klorid nyerhető. Ha azonban számíthatunk a szélre, a szélmalom gazdaságosabban megoldhatja a nehézséget, annál is inkább, mert más feladatokra is használható. Figyelemre méltó, hogy a szintén jelentős sótermelő Olaszországban a földközi-tengeri dagályok a közepes vízszint fölött legfeljebb 0,m3-t érnek el; aligha nélkülözhetik tehát ott a többé-kevésbé költséges mesterséges eljárásokat. – A tározók aljának és falának vízhatlanná tétele terén – amely, úgy látszik, az említett kudarcok fő oka volt – ugyancsak kétségtelen a szárazföld előnye. A Porto Santón alkalmazott burkolat ugyan megrepedezett, de a korszerű vasbeton esetében ez kevésbé várható. Itt a szerkezetnek nem is kell számottevő terhelést viselnie, így talán egyszerű fémháló is elegendő vasalásnak. Egyébként jó vízszigetelési eljárások is léteznek már, maguk a repedések is orvosolhatók, és számolni kell a tározókat borító vízréteggel is, legalább a legerősebb napsütésű időszakban. Úgy értesültem, hogy Moçâmedesben az ott oly bőségesen fogott hal besózásához szükséges sót betonnal, feltehetően vasbetonnal burkolt tározókban állítják elő. Az Encyclopaedia Britannica is említ ilyen tározókat. – Feltétel, hogy a termelés időszakában ne essen az eső; ez a feltétel a két térségben egyforma, és a gyakorlatban mindkettőben teljesül. – A hő fontos tényező, kivált a közvetlen napsugárzás hatásával kell számolnunk. Az árnyékban mért hőmérséklet tekintetében itt lehet némi előny, de a felhőtlen ég alatti közvetlen napsütésnél már kétségek merülhetnek fel, még a kérdés szempontjából fontos, naposabb parti helyeken, vagyis Porto Santón is. Egy korábbi kísérlet azonban már megmutatta, hogy bőségesen nyerhető só. – A szélnek mindenképpen döntő jelentőséget kell tulajdonítanunk. Madeira déli részének nagy területén viszonylag gyenge szélhatással számolhatunk. Az északi oldalon viszont, valamint délen Machicótól keletre, különösen pedig Porto Santón – a Ponta de São Lourençón fújó szelekből ítélve – a különbség nem lehet olyan nagy a szárazföldi partvidék nyári hónapokban fújó erős északi szeleihez képest. Ebből a szempontból azt a kísérletet is figyelembe kell venni, amely bőséges, bár rossz minőségű sót eredményezett.

Végül ott van a levegő relatív páratartalma: ha jelentős, ellensúlyoznia kell a nap és a szél hatását, és csökkentenie kell a párolgást. Ez a feltétel nyáron teljesen azonos a két vizsgált térségben, télen viszont – nem árt újra hangsúlyozni – az itteni előnyök jóval nagyobbak.

Összefoglalom: ha betartják a műszaki követelményeket és megfelelő helyeket választanak, úgy tűnik, nincs okunk azt gondolni, hogy itt ne lehetne jó minőségű és bőséges sót előállítani. A kérdés így elsősorban pénzügyi: biztosítható-e észszerű nyereség? Az egyik oldalon a tározók burkolásának és a víz felemelésének nagyobb költsége áll, a másikon a só szárazföldről történő ide szállításának költsége, továbbá a munkaerő magasabb ára, mind a kezdeti létesítés, mind maga a termelés során.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne kellene mindkét kérdéshez hozzáértő szakembert igénybe venni, akit a munkában gyakorlott személyzet segít. Ha esetleg újabb, jól megtervezett kísérletre szánnánk el magunkat, vajon nem találhatnánk nyomtatásban jó útmutatót mind a műszaki, mind a pénzügyi kérdésekhez? A Dicionário Português Ilustrado egy portugál mérnök e tárgyról írt cikkére hivatkozik.

Azt is figyelembe kell venni, hogy Madeira egyik pillanatról a másikra elszigetelődhet, vagy majdnem elszigetelődhet, a só pedig az elsőrendű szükségletek közé tartozik, olyannyira, hogy egyes helyeken a cserekereskedelem fő árucikke.”