Halászat

A Industria Piscatória című szócikkben (II-151. és köv. old.) már szenteltünk néhány oldalt ennek a témának; oda utaljuk az olvasót, és felhívjuk figyelmét azokra a rövid szócikkekre is, amelyek a halászatban használt különféle eszközöket ismertetik. Itt azonban közölni szeretnénk Adolfo César de Noronha kiváló természettudós remek írását, amely érdekfeszítő áttekintést ad a témáról, és a Diario de Noticias 1932. július 1-jei számában jelent meg.

“

„A Madeira-szigetcsoport lényegében óceáni szigetekből áll, amelyeket a tenger alatti vulkánok hatalmas ereje hozott létre. Szigeteit nem övezik olyan kiterjedt, sík víz alatti talapzatok, amilyenek rendszerint a kontinensek körül láthatók.

A part közvetlen közelében a tengerfenék domborzata igen tagolt. A fő szigetnél a 100 braça mélységet jelző vonal helyenként mindössze fél mérföldre húzódik a parttól, mint Ponta do Garajau (’csér-fok’) előtt, másutt pedig legfeljebb 3 vagy 4 mérföldre távolodik el tőle, mint Porto da Cruz (’a kereszt kikötője’) és Ponta do Pargo (’tengerikeszeg-fok’) előtt. E vonalon túl a tengerfenék gyorsan süllyed a Kanári-szigetek és Madeira, illetve Madeira és Portugália szárazföldi része között tátongó, 2000 braça mélységű vagy még mélyebb tengeri árkok felé.

A mély víz és a sziklás tengerfenék miatt e szigetek halászai elsősorban úszó horgászfelszerelést használnak; a tengerfenékkel érintkező eszközökhöz ritkábban nyúlnak.

A gőzhajtású fenékvonó halászhajók, a nagyüzemi halászat e korszerű eszközei, amelyek Portugália szárazföldi részét nagy mennyiségű hallal látják el, a tengerfenék jellege és mélysége miatt nem használhatók e tagolt szigetvidéken.

Az oceanográfusokhoz hasonlóan az itteni, durva és az alkoholtól eltompult halász is különböző mélységi övezetekre osztotta fel magának a tengert. Felosztása megfigyelt tényeken alapul, és nemhogy eltérne attól, amit a tudomány már megállapított, hanem egybe is esik vele. A népi gondolkodás érdekes jelensége ez, amely méltán helyet érdemel a népi bölcsesség tanulmányozásában.

A szigeti talapzat természetes határát, amelyet a hidrográfusok mintegy 100 braça mélységnél jelölnek ki, a halászok bairil vagy bairilho néven ismerik. Ez talán a beiril módosult alakja, amely viszont feltehetően a beira szóból ered. Egyesek sarrilho do baixo néven is emlegetik, vagy egyszerűen baixo-nak hívják.

E peremen túl – mondják – a tenger abica: ezzel azt fejezik ki, hogy a tengerfenék meredekebben ereszkedik. A szónak így jellegzetesen madeirai jelentést adnak, hiszen az abicar a nép nyelvében azt jelenti: magasból lehajítani, hirtelen lezuhanni.

Mélyebb vízben, a bairil lejtőjén túl három övezetet szokás megkülönböztetni: az alto, az altura és az altio övezetét.

Ezek az övezetek együttesen annak a régiónak a felső részének felelnek meg, amelyet az oceanográfusok mélytengeri régiónak neveznek, és amelyet egyesek 200 braça mélységtől számítanak. A halászok itt a mélységet linha (a halászok mélységmértéke, kb. 23 braça, mintegy 50 m) egységben mérik; egy linha nagyjából 23 braça.

Az alto körülbelül 10 linha, azaz 230 braça mélységnél kezdődik, és nagyjából 15 linha mélységig tart. Az altura innen mintegy 25 linha, azaz 650 braça mélységig terjed; a halászok felszerelése legfeljebb ilyen mélyen érinti a feneket. Végül az altio az innen a nyílt tenger felé határtalanul húzódó övezet, amelyet golfo néven is emlegetnek. A horgászzsinór itt gyakran 850 braça mélységig, sőt még mélyebbre is leér, rendszerint azonban így is távol marad a fenéktől.

“

„A tenger alatti fennsíkon, valamint annak peremén túl, már a meredek lejtőn, mintegy 200 braça mélységig az általában partvidékinek nevezett fajokat fogják. Ezek egy része helyhez kötött, és nagyrészt belőlük kerül ki az úgynevezett jó hal; más részük vándorol: a parttól a nyílt tenger felé húzódik, mindenfelé jár, de nem merül túl mélyre. Ezért a partvidéki-nyílt tengeri fajok nevet érdemli. Utóbbiak között vannak egyszerűen kóborló fajok, mások pedig időnként ideérkező, hosszú utakat megtevő vándorok, amelyeknek átvonulása valamelyest kiszámíthatatlan. Ilyenek a tonhalak: nem tudni, honnan jönnek és hová tartanak.

A legmélyebb övezetben végül a mélytengeri fajokat fogják ki. Némelyikük, például a fekete kardhal, jelentős hozamot ad; mivel nem időnként ideérkező vándorfaj, egész évben biztosan kapható a piacokon.

Ha eltekintünk a cápák csoportjától – a szót legtágabb értelmében véve –, amelynek fajai szinte mindig a legalacsonyabb minőségű, harmadik kategóriába sorolt halak közé tartoznak, elmondható, hogy általában a part menti és a mélytengeri övezet helyhez kötött lakóinak a legfinomabb az ízük. A második minőségi osztályt viszont szinte mindig a kisebb-nagyobb távolságokra vándorló fajok képviselik. A makrélák és tonhalak családja fajokban a leggazdagabb, egyedszámban is a leggazdagabbak közé tartozik, gazdasági értékét tekintve pedig a legfontosabb, bár íz szerint nem sorolható az első kategóriába. Ez a jellegzetesen vándorló csoport 15 ehető fajt foglal magában, amelyek közül a legnagyobb a kékúszójú tonhal. Egyedei a nyílt tengeri és a part menti övezeten egyaránt áthaladnak, ahogyan az áramlatok, a hőmérséklet, a plankton stb. által meghatározott pillanatnyi biológiai szükségleteik vezetik őket.

Hozamát tekintve a kardhalfélék családja következik. Ide tartozik a fehér kardhal, amely csak nagyon esetlegesen vonul át errefelé, valamint a bőségesen előforduló fekete kardhal: a szegények figyelemre méltó, hűséges barátja, amely egész évben velük van, noha nagy mélységből hozzák fel. A családnak azonban mindössze öt kereskedelmi értékű faja van; a többi ritka és mélytengeri, így szinte kizárólag tudományos szempontból érdekes.

Ennél fajokban gazdagabb a nagyra becsült pargo családja: ez a helyhez kötött csoport tizenegy taggal képviselteti magát e tengerekben. Utána a garoupa családja következik, amelynek minden tagját kedvelik, és szintén helyhez kötött: hat faja közül kettő, a cherne és a robaldo – utóbbi nem tévesztendő össze a portugál szárazföld robalo nevű halával – mélytengerinek tekinthető.

A kevésbé kedvelt chicharro családja mintegy hat fajjal szerepel; mindegyik a környező vizekben vándorol, és van bizonyos gazdasági jelentősége. A requême családja – amelynek névadója nem a requeime, hanem a portugál halászok egyik cantarilho nevű hala – és a madeirai vizekben igen ritka tőkehal családja négy-négy fajjal képviselteti magát. A fogyasztók általános véleménye szerint ez utóbbi két család a legfinomabbak közé tartozik.

A mélyebb övezet ízletes alfonsim családja – ezt a halat a portugál szárazföldön imperador néven ismerik – mindössze három fajt számlál. Ide tartozik a lisszaboni piac legfinomabb hala és az általunk ismert halak legízletesebbike: a szinte semmibe vett olho-de-vidro. A sors iróniája, hogy Ribeira Nova nagyszájú halkofáitól még egy obszcén nevet is kapott!

Ez a hal a Berycidae család tagja, és nem teljesen idegen Madeira tengereitől. Nagy ritkasága miatt azonban a tudományos értékek körébe tartozik: az Atlanti-óceán e mély övezetében az ichtiológia gyakran büszkélkedhetett hasonló leletekkel.

Más csontoshalcsaládok is képviseltetik magukat ezekben a tengerekben, de kisebb jelentőségük miatt nem térünk ki rájuk külön.

A cápák bizonyos értéket képviselnek. Mivel gyengébb minőségű halak, főként a szegényebb rétegek fogyasztják őket, sózás és napon szárítás után. Nagy mennyiségben szállítják őket Madeira északi részére is, ahol a tőkehal helyettesítésére vásárolják.

E csoport szinte minden halának májából olajat nyernek – ezért nevezik őket olajos halaknak –, amelyet elsősorban maguknak a halászhajóknak a világítására használnak. Egyikük, a gata bőrét az asztalosok fa csiszolására használják, ugyanúgy, mint a portugál szárazföldön. Ezt a halat nem szabad összetéveszteni az ottani gata nevű hallal: azonos azzal, amelyet ott carocho néven ismernek.

A tenger gyümölcsei közül kiemelkednek a tengeri csészék, amelyeket főként a Kopár-szigeteken (Desertas) gyűjtenek Caniçal (’nádas’) falu halászai. Időnként egy bizonyos tengeri csiga és egy bizonyos rák is megjelenik a piacon; utóbbi szinte minden tengerben előforduló, kozmopolita rákféle, de úgy tűnik, Portugália partjainál nem él. Homárt és egy kisebb homárfélét is árulnak, amelyek nem azonosak a portugál szárazföldön ugyanezeken a neveken ismert állatokkal.

Ehető gerinctelenként meg kell még említeni néhány héj nélküli puhatestűt: a polipot, a szépiát, a kalmárt és a pêta nevű állatot. Ez utóbbi nyáron és ősszel fordul elő. Az idény vége felé, amikor már megfogyatkozik, a halászok magas árat kínálva versengenek érte, mert ebben az időszakban ez a legkedveltebb csali a jó hozamú fekete kardhal fogásához.

Rövid felsorolásunk lezárásaként két magasabb rendű állatot említünk meg: két teknősfajt. Egyikük ehető, de nem halásszák szervezetten, csupán véletlenszerűen fogják ki.”

“

„A halászati eszközök nem különösebben változatosak: a környezet fizikai adottságai miatt itt a horgos felszerelés van túlsúlyban. Röviden három csoportba sorolhatjuk őket: horgos és hálós eszközök, valamint halfogó varsák. A horgos eszközök között vannak bottal és zsinórral használatosak, mások pedig pusztán zsinórból állnak.

A bottal és zsinórral használatos eszközök egy részén egyetlen horog van, ilyen a tonhal fogására szolgáló salto, a csíkoshasú tonhal (gaiado) fogására használt bot és a horgászbot. Másokon több-kevesebb horog található: ezek a briqueira (madeirai kézi fenékhorog) és a cherriola (függőleges, többhorgos mélytengeri zsinór). A pusztán zsinórból álló horgos eszközöknél is meg kell különböztetni az egyhorogosakat, például az agulheirát (középvízi horgászzsinór csukahalra) és a tonhalas zsinórt, a sokhorgosaktól. Az utóbbiak közé tartozik a gorazeira (mélytengeri horogsor tengeri keszegre), a horogsor és a kardhal fogására szolgáló felszerelés.

A hálós eszközök közé néhány kerítőháló tartozik – a xávega típusából –, amelyeket időnként Porto Santo (’szent kikötő’) szigetének nagy strandján és Madeira déli partjának három-négy lapos partszakaszán használnak. Vannak továbbá átfogó hálók, többnyire háromrétegű háló nélkül. Jelentős számban használnak viszont tölcsér alakú zsákhálókat: ezekkel a vízfelszín közelében élő egyes apró fajokra halásznak. Mellettük merítőhálót (peneiro) is használnak.

A halfogó varsáknak három típusa van, amelyek alakjukban és anyagukban különböznek egymástól. Készülhetnek hasított nádból, fenyőlécből, sásból vagy fűzvesszőből.

A halászat azóta az utolsó hivatalos felmérés óta, amelyet 42 éve végeztek Madeirán, alig fejlődött.

A jelentősebb, bár rövid életű események közül meg kell említeni, hogy tonhalcsapdát (armação, rögzített fogóháló) telepítettek Porto Santo szigetének nagy öblében.

J. A. Judice Fialho vállalkozó három egymást követő évben, 1910-től 1912-ig kísérletezett vele; a csapda egy Madeira szigetén működő konzervgyárhoz kapcsolódott. Ha az efféle eszközök megfeleltek volna a szigetcsoport tengerének, a kísérlet jelentős hasznot hozott volna a halászatnak.

Az 1909-ben megnyitott gyár megmaradt. A csapdát azonban vissza kellett vinni Algarvéba, ahonnan nagy költséggel hozták ide.

Az elmúlt huszonöt évben egy szerény eszköz változtatta meg a bevett szokásokat, jelentős előnyt hozva az ágazatnak: a petróleummal vagy halolajjal működő lámpa, amely sokkal erősebben világít, mint a régi lámpások.

A Madeirához nyáron érkező tonhalat, különösen az itteni albacora tonhalat – amely nem azonos az algarvei halászok albacorájával – a lámpának köszönhetően a nyílt tengeren halászó halászok ma már éjszaka is fogják zsinórral, miközben kardhalra halásznak.

A ruama (a halászok gyűjtőneve a rajban úszó apró halakra, pl. makrélára és fattyúmakrélára) halászatát – így nevezik a makréla és a fattyúmakréla együttesét, amikor rajba, vagyis rumába verődnek – korábban csak a part menti vizeken, zsákhálóval és a régi lámpással végezték. Ma néhány halász a nyílt tengeren is fogja őket, továbbra is a vízfelszín közelében, de már a fekete kardhal (espada preta, Aphanopus carbo) élőhelyén, sőt azon túl is. Messzire mennek, mert a fogás olykor megéri az utat a modern, erős fényű lámpának köszönhetően, bár az külsejében igen kezdetleges.

Ez voltaképpen valódi lámpás halászat, amelyben a szigonyt zsinór vagy háló helyettesíti.

A kardhal fogása az utóbbi években növekedett. Ehhez nyáron közvetve a halászlámpa (candeio) is hozzájárul: különösen holdtalan éjszakákon a tenger felszínére vonzza a pêtát, a halászok kedvelt csaliját.

Van, amikor egyedül Funchal piacára két-háromezer kardhal érkezik egy nap alatt. Nemrég ez a szám a négyezret is meghaladta, ami 7–8 tonna súlynak felel meg.

A használt hajók terén is történt némi előrelépés, bár ezek a hajók szinte mindig igen kicsik.

Néhány hajóba benzinmotort szereltek. Többségük azonban, akárcsak a vitorlások, nyitott hajó: nincs végigfutó fedélzetük, csak elöl és hátul egy-egy kis fedett rész, amelyet leitosnak neveznek. Ha az ilyen hajókkal nem történik több hajótörés, az csak azért van, mert e vidék tengerei igen nyugodtak, a tájfunok pedig valóban ritkák!

“

„Írásunk idején a piacok roskadoznak a nagyszemű tonhaltól, és a halfeldolgozó üzem is működik.

Ez az időszak az, amikor e faj nagy tömegben vonul át: az áramlatok és a plankton a szigetcsoport közelébe vonzzák.

Ha ez a tonhal a hosszúuszonyú tonhallal (Thunnus alalunga; port. atum voador) együtt tavasztól nyár elejéig nagy számban érkezik Madeira vizeibe, jó éve van a halásznak, mert ez a vonulás hozza számára a legtöbb bevételt.

De jaj nekik, ha megjelennek a bocas-de-panela nevű állatok, a tonhalak ádáz ellenségei: megsebesítik, megölik, széttépik és szétkergetik őket, ha ugyan nem zárják szoros gyűrűbe a rajt! „Megjöttek a bocas-de-panela!” – ezt a kétségbeesett kiáltást sokszor hallottuk a fáradt, csalódott és éhes halásztól, amikor egy küzdelmes, olykor súlyos veszélyekkel teli nap végén partra húzta kis csónakját. Ilyenkor minden reménye szertefoszlik, különösen ha az óceán tigrise nem éri be azzal, hogy áthaladjon ezeken a vizeken, hanem tovább támadja a vonuló tonhalakat, amint azt egyes években megfigyelték.

Ebben az esetben számtalan machicói és Paul do Mar-i (’tengerparti mocsár’) otthonra nyomor köszönt. És akkor még nem szóltunk a kisebb halászkikötőkről, sem Câmara de Lobosról. Ez utóbbi mind közül a legjelentősebb, de ha elmarad a tonhal, a nagy mélységekben keres kárpótlást: egész évben űzött specialitására, a fekete kardhalra összpontosít.

A boca-de-panela nevű állatot még nem azonosították. Minden arra utal azonban, hogy nem hal, hanem emlős: az a hírhedt, vad cetféle, amelyet az algarvei halász sajnos jól ismer roaz de bandeira néven.

Úgy véljük, hogy e rendkívül kártékony állat vadászatának és elriasztásának egyik módja a lőfegyverek és robbanóanyagok alkalmazása volna. Ezt a feladatot azonban csakis az állam vállalhatná magára, senki más; neki kellene a leghatékonyabb és legkevésbé költséges módon megszerveznie. Az állam tartozik ezzel a védelemmel a szegény halásznak, nemcsak az ő közvetlen érdekében, hanem az egész közösség érdekében is.

Általánosságban elmondhatjuk, hogy az intenzívebb halászatnak és a módszerek bizonyos fokú tökéletesítésének köszönhetően az utóbbi években nőtt a fogás.

Meg kell azonban jegyeznünk, hogy egyes part menti fajok napról napra ritkábbak, és az eltűnés felé tartanak.

Ezt a bajt a robbanószeres halászat, valamint egyes hálók és szűrők szemméretének túlzott és bűnös csökkentése okozza. A vonuló halakat és a nagy mélységben élőket ez nem érinti, de a sekélyebb vizek őshonos fajait súlyosan sújtja.

E baj orvoslása szinte lehetetlen. A törvény mindenről rendelkezett, de végrehajtása kivitelezhetetlen.

A robbanószert használó orvhalász mintegy önmagára mond ítéletet: az életét kockáztatja, vagy legalábbis azt, hogy elveszíti egyik szemét, karját vagy kezét, amint az már oly sokszor megtörtént!”

1937-ben létrehozták a Halászok Házait (Casas dos Pescadores), amelyek azóta igen jelentős szolgálatot tesznek a halászoknak; működésük alapjait az ugyanazon év augusztus 20-i rendelet fektette le. Egy ilyen ház Madeirán való megalapítása sem váratott sokáig magára az akkori funchali kikötőkapitány, Artur Barbosa Carmona erőfeszítéseinek köszönhetően. Az intézmény 1939-ben kezdte meg működését, és a legfontosabb halászközpontokban segélyhelyeket létesített. Machicóban e célra saját épületet vásároltak, amelyet 1943. július 17-én ünnepélyesen avattak fel. A Halászok Házai orvosi ellátást és segélyt nyújtanak a munkaképtelen halászoknak és családjuknak, iskolát tartanak fenn, menedéket biztosítanak a befogadottaknak stb., ahogy a körülmények engedik. Paul do Mar egyházközségében (freguesia), mint már említettük, a kerület főtanácsa (Junta Geral do Distrito) tíz tömbben ötven lakóházat építtetett a halászok legszegényebb tagjai számára.

A Madeirán folytatott halászat jelentős iparág: abban a tizenöt kikötőben, ahol vámellenőrzés működik, 1941-ben 2725 conto (egymillió réis), 1942-ben 3614 conto, 1943-ban pedig 4800 conto értékű, különféle halfajokból álló fogást rakodtak partra. A legtöbb hal Funchal, Câmara de Lobos és Machico kikötőibe érkezett.