Fehér búza

A kalász tömött, fehér és szőrtelen, a vörös búzáéhoz hasonló; a szálkák tövükön feketék és széttartók.

A keményszemű búzák Madeirán elfajzanak: ha nem ügyelnek a vetőmagjuk megújítására, könnyen a duzzadt kalászú búzák jellemzőit veszik fel. Láttunk olyan vörös és sárga búzapéldányokat, amelyeknek szálkái kissé széttartók, szemtermései többé-kevésbé lisztesek, szalmájuk pedig – a felső rész kivételével – üreges. Ezzel szemben a szigeten előforduló duzzadt kalászú és lágy búzák egyike sem veszíti el annak az alfajnak vagy termesztett típusnak a jellegzetességeit, amelyhez tartozik. (1921).

A Triticum aestivum mellett Madeirán a T. polonicum is előfordul. Ezt a fajt nagyon hosszú és keskeny, kemény törésfelületű szemtermések, valamint megnyúlt pelyvák jellemzik; egyelőre azonban alig termesztik, és csak Caniço (’nád’) egyházközségében (freguesia) található meg.

Az első kiadásból fent szó szerint átvett szövegen kívül e mű társszerzője, Carlos Azevedo de Menezes a következő érdekes tudnivalókat is közölte, amelyeket érdemes itt megőrizni.

“

„A portugál búzafajtákról 40 évvel ezelőtt a néhai Ferreira Lapa és Andrade Corvo professzorok értékes tanulmányt tettek közzé a Memorias da Academia Real das Sciencias de Lisboa III. kötetének II. részében. Ebben 29 különböző búzatípust sorolnak fel és írnak le: 26 a királyság (reino, azaz a portugál szárazföld) szárazföldi területeiről és az Azori-szigetekről, 3 pedig a Madeira-szigetcsoportról származik. A madeirai típusokat ma is a tanulmányban használt trigo mocho, trigo português és trigo Alexandre elnevezéssel ismerik a szigetcsoporton. Az első és a második a Triticum vulgare, az utolsó a Triticum turgidum körébe tartozik. Ezt a két rasszt korábban külön fajnak tekintették, sok botanikus azonban ma már a Triticum sativum, Lam. tenax alfajába sorolja őket.

Amikor alkalmunk nyílt megvizsgálni a Madeira különböző pontjain 1904-ben és 1905-ben gyűjtött búzamintákat, könnyen megállapítottuk, hogy a szigeten több fajta található, mint amennyit az említett professzorok tanulmányoztak. Azt is észrevettük, hogy egyes régi típusok, bár hasonlítanak bizonyos portugál típusokra, amelyekből talán származnak, néhány figyelemre méltó tulajdonságukban mégis eltérnek tőlük. Az általunk vizsgált madeirai fajták mind a T. vulgare és a T. turgidum csoportjába tartoznak; a kereskedelemben ezeket puha búzaként ismerik. A T. durumot, a T. sativum egy másik csoportját sem Madeirán, sem Porto Santón (’szent kikötő’) nem találtuk meg; lehetséges, hogy nem is fordul elő ezeken a szigeteken. A Madeirán keménynek nevezett búzák véleményünk szerint csupán a T. turgidum alcsoportjai, amint az kalászaik és pelyvaleveleik alakjából, valamint szemeik állagából és ívelt formájából könnyen felismerhető. Az igazi kemény búzák, más néven durasiók szemei hosszúkásak, hegyesek és csaknem mindig üvegesek; ezeket a tulajdonságokat egyik madeirai fajtánál sem figyeltük meg.

Mint fentebb említettük, a búzatermesztés az egész szigetcsoportban mintegy 2000 hektárt foglal el, az éves termés pedig körülbelül 25 000 hektoliter. A hektáronkénti hozam igen változó: egyes földeken elérheti a 30 hektolitert, másutt viszont kevés esővel járó években a 4 hektolitert sem haladja meg. Madeira szigetén az átlagos hozam hektáronként feltehetően 8 hektoliter, Funchal községében (concelho) pedig 12 hektoliter.

Madeira lakói szinte egyáltalán nem ismerik a vetésforgó hasznát: vannak földek, amelyeken 15 vagy 20 egymást követő évben búzát termesztenek. Ezeket a földeket sokszor még trágyázni sem trágyázzák, mégis minden évben olyan termést hoznak, amelyet a hozzá nem értő és talán nem is túl nagyra törő gazda munkája kielégítő ellenértékének tart! A sziget talaja annyira termékeny, hogy nem volna meglepő, ha észszerűbb művelési módszerekkel a termelés rövid idő alatt a három- vagy négyszeresére nőne.

A Madeirán előforduló valamennyi búzafajtát december és március között szokták vetni, a betakarításra pedig júniusban és júliusban kerül sor. A T. turgidumot inkább a sziget alacsonyabban fekvő vidékein termesztik, mint a magasabban fekvőkön; a T. vulgare esetében ennek az ellenkezője igaz. Ez utóbbi, amely a jelek szerint a legrégebb óta honos búza a szigeten, 700 méteres magasságig is megtalálható (1900).

Madeira évente mintegy 7 millió kilogramm külföldi búzát importál, mivel a helyben termett mennyiség alig elegendő 3 hónap fogyasztási igényeinek kielégítésére.

A madeirai búzát szinte mindig kézzel vetik, betakarításkor pedig gyökerestül kihúzzák vagy sarlóval vágják le. Az utóbbi módszert jóval ritkábban alkalmazzák. A cséplést vagy a szérűn végzik, ahol egy deszkához fogott ökrök tapossák a kalászokat – a deszka aljára köveket és vasdarabokat erősítenek –, vagy kézi hajtású gépekkel. Mivel a sziget szinte egész területén elterjedtek a cséplőgépek, a kalászok állatokkal való tapostatásának régi módszere lassanként kimegy a használatból. Akinek csak kevés búzája van, rendszerint cséphadaróval csépeli ki.

A búzaszalmát kunyhók fedésére, a jószág takarmányozására, olykor pedig az istállóban tartott állatok almozására használják.

A madeirai földművelők nagy többsége alig foglalkozik a talaj trágyázásával. Néhányan azonban karámból származó trágyával javítják a vetésre szánt földet, és így jobb termést érnek el, mint azok, akik nem trágyáznak. A földek foszforsavtartalma és a sziget felszíni adottságai magyarázhatják, hogy a tudatlan, megszokásaihoz ragaszkodó gazda által megszakítás nélkül búzával és más gabonafélékkel bevetett földek tartósan termékenyek maradnak. Az eső ugyanis minden évben a magasabban fekvő helyekről az alacsonyabbakra szállít a növények táplálkozásához szükséges elemekből bizonyos mennyiséget. Hogy a termesztett fajták ne korcsosuljanak el, a sziget különböző részein élő gazdák időről időre vetésre szánt búzát cserélnek egymással.

A madeiraiak szerint a helyben termesztett búza tápértéke nagyobb az importált búzáénál. A néhai Ferreira Lapa professzor által azon a három típuson végzett elemzések, amelyekről fentebb szóltunk, bizonyos mértékig megerősítik ezt a véleményt: fehérjetartalmuk elérte, sőt olykor meghaladta a legjobb portugál lágybúzafajtákban mért értéket. A madeirai lisztből készült kenyér általában laza szerkezetű, búzaszínű, könnyű és ízletes.»