Ferreira Pestana (Daniel)

1824. október 13-án született Funchalban, és 1906 novemberében halt meg Nova Goa városában. Szülei Manuel Ferreira Pestana és Dona Vicencia Rosa de Jesus Guedes Pestana voltak. Első házasságát Nova Goa grófjának anyjával kötötte, másodszor Torres Novas grófnőjét vette feleségül. 1845-ben nagybátyját, José Ferreira Pestana tanácsost (lásd ott) szárnysegédként Indiába kísérte, és élete jelentős részét ott töltötte. Katonai pályára lépett: 1844-ben hadnaggyá nevezték ki, halálakor pedig tábornoki rangban szolgált. Portugál Indiában nagy megbecsülés övezte, jellemét és értelmi képességeit sokra tartották; több fontos közszolgálati megbízatást is ellátott. A királyságban (reino, azaz a portugál szárazföld) szintén betöltött néhány megtisztelő tisztséget, köztük Saldanha marsall szárnysegédjéét. Úgy tartják, hogy a marsall ismert katonás tartását is utánozta. Több újságba írt, és Indiában nyelvtani kézikönyvet jelentetett meg. A Diccionario Bibliographico Portuguez Principios de grammatica geral applicada á lingua portuguesa, publicados e offerecidos á mocidade de Nova Goa címen említi; a mű Nova Goában jelent meg 1848-ban, terjedelme XII–196 oldal. Nemrégiben egy művelt személy, aki több éven át Portugál Indiában élt, arról tájékoztatott bennünket, hogy ez a mű Francisco de Andrade 1844-ben Funchalban kiadott munkájának szolgai utánzata. Ezt nem volt alkalmunk ellenőrizni.

Pestana a 19. század egyik legkiválóbb madeirai szülötte volt. Katonaként, tanárként és tudósként, valamint politikusként és államférfiként egyaránt kiemelkedett, emellett feddhetetlen jellemével is kitűnt. Olyan tekintélyes nevet hagyott az utókorra, amely valamennyi honfitársa megbecsülését kivívta. Élettörténete hosszú; igyekszünk néhány sorban összefoglalni, hogy ez a szócikk ne nyúljon túlságosan hosszúra.

Apja Ribeira Brava főkapitánya (capitão-mor, a helyi milícia parancsnoka), Manuel Ferreira Pestana, anyja pedig annak felesége, Dona Ana Teresa Sousa Pestana volt. Ott született 1795. március 26-án. Előkészítő tanulmányait Funchalban végezte, majd belépett a város tüzérzászlóaljába. 1815-ben Coimbrába ment, hogy beiratkozzon az egyetem filozófiai és matematikai karára. Ferreira Pestana egyetemi évei a sikerek megszakítatlan sorát hozták: a kari testület ezért arra terjesztette fel, hogy díjmentesen szerezhessen licenciátusi és doktori fokozatot. A matematikai karon 1820. július 3-án kapta meg a doktori csuklyát (capelo). Visszatért szülőföldjére, ahol egy ideig matematikai katedrát vezetett, majd Coimbrában telepedett le. Ott a csillagászati obszervatórium segédjeként dolgozott, és az egyetemi tanári állásra kiírt pályázatra készült. A polgárháborús küzdelmek miatt el kellett hagynia Coimbrát; csak 1834-ben, az az év július 14-i rendelettel nevezték ki a matematikai kar tanárává.

Amikor kibontakozóban volt a miguelista (az abszolutista Mihály király híveit támogató) kormány elleni mozgalom, dr. Ferreira Pestana az egyetemi alakulat hadnagyaként azonnal csatlakozott hozzá. Ezzel kitette magát az abszolutizmus hívei üldözésének: letartóztatták, és Porto börtönébe vitték, ahol hosszú ideig raboskodott. Basto grófja rendkívüli bírói bizottságot (alçada) küldött oda; annak eljárása során 1829. április 9-én örökös deportálásra (degredo) ítélték, azzal a kikötéssel, hogy ha megpróbál visszatérni Portugáliába, halálbüntetés vár rá. Ugyanez az ítélet Ferreira Pestana tíz rabtársára halálbüntetést szabott ki. A bizottság bíráinak rendelkezése szerint neki is végig kellett néznie a szerencsétlen elítéltek kivégzését a Praça Nován. Az ítéletet 1829. május 9-én hajtották végre. Ferreira Pestana az elítéltek fehér ruhájában, kötéllel a nyakán háromszor megkerülte az akasztófát, és végignézte a tíz szerencsétlen, I. Mihály zsarnoksága áldozatául esett ember halálát. Egy korabeli tanú elmondása szerint dr. Ferreira Pestana nem akarta látni a kivégzés borzalmas látványát, ezért lehajtotta a fejét és lehunyta a szemét. A hóhér egyik segédje azonban hatalmas pofont adott neki, és arra kényszerítette, hogy a vesztőhelyre nézzen.

Ferreira Pestanát nem végezték ki a Praça Nován úgy, mint földijét és barátját, dr. José Martiniano da Fonsecát és a többi elítéltet: felesége, Dona Maria Lecor határtalan, már-már hősies odaadásával kimentette a hóhérok véres kezéből. Az asszony Lisszabonba utazott, hogy férje érdekében a király és miniszterei kegyelmét kérje. I. Mihály nem fogadta, de sikerült elérnie, hogy Dona Maria de Assunção infánsnő jóindulattal fogadja, és engedjen kérésének és könnyeinek. Az infánsnő közbenjárásával Dona Maria Lecor több hatósági személlyel is kapcsolatba léphetett, és ajánlóleveleket szerzett tőlük a rendkívüli bírói bizottság bíráihoz. Néhányan jóindulattal fogadták, mások viszont felháborodtak, és azt mondták neki, hogy férje nagy malhado (a liberálisok gúnyneve a miguelista korszakban), aki a legsúlyosabb büntetést érdemli. Könnyei és hősies odaadása mégsem voltak hiábavalók: az ítélet megkímélte dr. Ferreira Pestanát attól, hogy fel kelljen lépnie az akasztófa lépcsőin. Odaadó felesége vele tartott, amikor körbejárta a vesztőhelyet, majd a száműzetésbe is elkísérte.

Rabtársai kivégzése után Ferreira Pestana visszakerült Porto börtönébe, majd nem sokkal később Lisszabonba szállították. Ott a São Julião da Barra-erőd (Forte de São Julião da Barra) hírhedt tömlöcébe zárták. Egy ideig ott raboskodott, és elszenvedte azokat a borzalmakat, amelyeknek a hírhedt Teles Jordão kitette e börtönök foglyait. 1829-ben Lisszabonból Luandába indult, hogy letöltse a Porto rendkívüli bírói bizottsága által kiszabott deportálást. Angolában Ferreira Pestanának más politikai száműzöttekkel együtt sikerült titokban hajót bérelnie. A vállalkozás kockázatai ellenére a hajó eljuttatta őket Rio de Janeiróba. Brazília fővárosában megélhetésének biztosítására iskolát alapított, amelynek igazgatója lett, és amely ott nagy hírnévre tett szert.

Az alkotmányos kormányzás helyreállítása után Ferreira Pestana visszatért hazájába, és ismét elfoglalta korábbi helyét a hadseregben. Megkezdte a matematika karon kapott katedráján az oktatást is; erre az 1834. július 14-i rendelettel nevezték ki. Úgy tűnik, tanárként nem volt különösebben rendszeres, mert az aktív politikai élet és különböző tisztségei nem tették lehetővé, hogy hosszabb ideig Coimbrában maradjon. 1834-ben, amikor még Rio de Janeiróban tartózkodott, Estremadura képviselőjévé választották. Madeirát az 1836-os, az 1837–1838-as, az 1838–1840-es, az 1840–1842-es és az 1851–1852-es törvényhozási ülésszakon képviselte, emellett Coimbra képviselője is volt. Abban a korban, amikor csak elismert érdemű férfiak tölthették be a polgári kormányzói (governador civil) tisztséget, Ferreira Pestana Vila Real, Leiria és Coimbra kerületének élén állt. 1841-ben meghívták a korona tanácsába, és az év júliusától a következő év februárjáig tengerészeti miniszter volt. 1851-ben ismét miniszteri tisztséget vállalt, ezúttal a belügyi tárcát vezette. Ettől fogva azonban a többszöri felkérés ellenére mindig visszautasította, hogy a kormány tagja legyen. Az 1862. december 30-i királyi levéllel (carta régia) főrendiházi taggá (par do reino) nevezték ki.

Ferreira Pestana polgári kormányzói működése az általa vezetett kerületekben rövid életű és szinte észrevétlen maradt. Nem így történt Indiában, ahol az állam főkormányzója volt, abban az időben, amikor az alkirályok emléke, valamint az őket megillető tisztelet és kiváltságok még elevenen éltek. Bár az alkirályi tisztség már megszűnt, Ferreira Pestanát általában – különösen ezen a szigeten – India alkirályaként ismerték. Kétszer töltötte be ezt az akkor magas rangú tisztséget. Nemcsak igazi államférfihoz illő képességeiről tett tanúbizonyságot, hanem kiváló jelleméről is, mindenekelőtt arról az elfogulatlanságról és igazságosságról, amely igazgatásának valamennyi intézkedését vezérelte. Lehetetlen itt a részletekbe bocsátkoznunk és sorra vennünk a tényeket: ez túlságosan messzire vezetne. Mégsem állhatjuk meg, hogy ne említsünk meg egy esetet második indiai kormányzóságának idejéből. Akkor nagy híre támadt, és visszhangja Európában is nagy csodálatot keltett. Történt ugyanis, hogy Goa közelében, de brit területen a fondusok felkelést indítottak az angol uralom ellen. A felkelést több hónapig tartó, heves harc után leverték, de a brit csapatok súlyos vereségeket szenvedtek. Számos felkelő és családtagja portugál területre menekült, letette a fegyvert, és zászlónk oltalmát kérte. Bombay kormányzója és Kalkutta főkormányzója erélyesen, fenyegetések kíséretében követelte a felkelők kiadatását. Ferreira Pestana azonban a nemzetközi jogra támaszkodva, valamint az emberiesség legalapvetőbb és legigazságosabb érzésétől vezérelve határozottan megtagadta ezt. A tárgyalások hónapokig tartottak. Végül brit csapatokat küldtek a portugál határhoz, Goában pedig egy angol hadihajó vetett horgonyt nyitott ágyúnyílásokkal, a kormányzói palotára irányított lövegekkel. Mindez világosan arra utalt, hogy erőszakkal akarják lezárni az ügyet, és Portugáliát hű szövetségese ismét megaláztatásnak és sértésnek teszi ki. Ekkor Ontiani ezredes jelent meg Goában, és Brit India főkormányzójának nevében a menekültek azonnali kiadatását követelte. Ferreira Pestana csupán annyit válaszolt, hogy nem adja ki a portugál zászló oltalmába menekült felkelőket. Ha pedig elfogják és erővel angol területre hurcolják őket, velük tart majd Portugália kormányzója és képviselője is, így téve nyilvánvalóvá azt az erőszakot, amelyre India főkormányzósága készült. Ez a fenyegetésekkel és veszélyekkel szemben is rendíthetetlen szilárdság és büszke kiállás meghátrálásra késztette az angolokat. Az ügyet később a két anyaország kormánya barátságosan rendezte.

José Ferreira Pestana tanácsos, aki 1875-ben tábornoki rangban vonult nyugállományba, 1885. június 12-én halt meg Lisszabonban, betöltött 90 éves korában.

E kiváló madeirai életrajzához felhasználható V. Esteves José Ferreira Pestana, apontamentos biográficos című füzete (Nova Goa, 1855), valamint a Duas palavras sobre a India Portuguesa em relação ao Sr. conselheiro José Ferreira Pestana, ao Sr. conselheiro José Joaquim Lopes Lima e a Custódio M. Gomes című mű (Lisboa, 1848).